A legelőről legelőre és vízközelbe, itatóhelyre vándorló lovak csoportja (amely csoportban természetszerűleg több rokoni kapcsolat is feltételezhető, mint szinte minden más magasabb rendű csoportban élő és szocializálódott állatfajnál) szinte soha sem a legerősebb mént követi, ahogyan azt a ragadozók tennék, hanem a legrátermettebb kancát.

A mének a csoport körül, vándorláskor a csoport mögött helyezkednek el, mintegy utóvédet alkotva a kancák és csikók számára.

A természetben a szabadon élő ménes vezére szinte mindig egy idősebb, öreg kanca, a vezérkanca. Koránál, s tapasztalatánál fogva ő az aki ismeri az itatóóhelyet, a legelőket, a lehetséges veszélyforrásokat. Tudja, hogy a környezetből érkező jelek közül melyeket lehet figyelmen kívül hagyni, melyekre kell menekülni. Tudja, hiszen, korából adódóan túlélő. (A kevésbé rátermett egyedek a természetben sok esetben meg sem érik az idősebb kort.)

De hogyan lehetséges, hogy egy vén, gyenge kanca uralkodjon, ha nem is egy csikón, de egy egészséges, kifejlett és erős fiatal ló felett?

Robert M. Miller írja, hogy a vezérállat idős, bölcs, tapasztalt egyed, aki a csoportban betöltött pozícióját a többi ló, mozgásának magabiztos uralmával éri el és tartja fenn. A ló az egyetlen olyan háziasított állat, ami a rangsorbeli helyét társai mozgásának irányításával, szabályozásával alakítja ki. (Emlékezzünk vissza az előző posztban említett jelenetre, amikor a domináns egyed a tápláléktól egy fejmozdulattal elküldi a gyengébbiket.) "Az engedelmes egyed a domináns állatnak teret enged, ezáltal megerősíti annak irányító szerepét" – írja Miller.

És itt lép a képbe az ember. Ugyanis minden lovas foglalkozás, verseny, munka, de még a Nyugat-Európában egyre népszerűbb „lósétáltatás” alapja is a ló mozgásának uralása.

folyt köv.