Ez az a kor és ez az a hely tehát ahol Brenhidai Huszár Péternek (a képen ő látható) nem csak helyt kellett állnia, de hírnevet is kellett szereznie. Ez oly kiválóan sikerült is neki, hogy három nemzet is dicsőítette a magyar, a török és a német.
Nem csak a neve volt huszár, de minden gondolata és cselekedete is. Hírnevet és becsületet szerzett a könnyűháti lovasságnak. Portyáinak, lesvetéseinek se szeri se száma. Párviadalai szintén számosak és győzelmei egyenlők bajviadalaival.
A téli fegyvercsendes időszakban sem pihent. Ha végképp a falak mögött tartotta a zord idő hát írogatott. Leveleket a töröknek. Először udvariasan hívogatta párbajra a híresebb főtörököket. Strucctollat, fegyvereket küldözgetve nekik a levél mellé ajándékul. De ha nem fűlött a foguk Huszár Péter uram kopjahegye elé állani hát „motskos” leveleket kezdett küldözgetni őkelmüknek malac vagy rókafarok esetleg rokka kíséretében.
Mivel ezen időszakban (1567-1593) a Habsburg és az Ottomán birodalom között béke honolt, elvileg mindkét oldalon tiltották a bajvívást a status quo miatt. Áradtak is a panaszos levelek a budai basától Bécsbe, hogy rendszabályozzák már meg Huszár Pétert. Ha ugyanis egy kis bort is iszik, már nem tudja mit írogat mit nem a becsületes török vitézeknek. Ha leveleire rögvest választ nem kap, hát szerfelett sértegetni kezdi őket, mit válasz nélkül ők – kockáztatván becsületük elvesztését – nem hagyhatnak.
Az udvar dorgálta is nem egyszer Huszár Pétert, de ő a füle mellé eregette a rendreutasításokat és mivel mindig győzött, hát dorgáláson kívül mást nem is igen kapott.
Nem így történt 1582-ben. Ekkor Huszár Péter ismét bajt vívott és a szerencsétlen török ellenfél ezt nem élte túl. Ment a panasz Bécsbe, mire őt és barátját Istvánffy István kapitányt beidézték a császárvárosba és addig példátlan módon elzáratták őket mint parancs szegőket és békebontókat. Példátlan volt a két vitéz felháborodása is akik tettükért nemhogy jutalmat, de büntetést kaptak. Mentek is a levelek főkapitányokhoz, generálisokhoz, mikben keserűen panaszolják, hogy ők az udvartól fizetést szinte soha nem kapnak. Vitézeik és maguk ellátásához kellő járandóságuk állandóan késik. A török folyvást pusztítja a végeket és ha ők ezért kardjukat fölemelik hát jutalom helyett büntetés a részük. Küldtek ilyen levelet a dunántúli nagyúrnak Batthyány Boldizsárnak is. Erre ő fölemelte szavát érdekükben Ernő főhercegnél és szabadlábra kerültek. Sőt Huszár Péter még ez évben magas szolgálatai fejében még egy aranyozott ezüst kupát is kapott. Az udvar így jelezte neki, hogy a büntetés csak jelképes volt és csak a török megnyugtatására szolgált.
A magyar vitézek és végvárak ellátottsága egyébként gyalázatos volt ez idő tájt. A Habsburg uralkodók véleménye szerint az ország védelme a magyarok ügye. Csak azt felejtették ki ebből, hogy ők egyben magyar királyok is és ez ugyebár kötelezettséggel is jár. A magyar ügyek fontossága különösen akkor került az udvar előtt előtérbe, ha főuraink felségárulási perekbe bonyolódtak és birtok elkobzásokra került sor a korona javára. Mindazonáltal azonban a török kiűzésére a Habsburg haderő nélkül semmi remény nem volt.
Sokszor tehát a végvári vitézeket a virtus mellett a szükség is portyázásokra, zsákmány szerző akciókra szorította. Ehhez jött még, hogy a török is folyton portyázott, zsákmányt szedett, amit ugye nem lehetett szó nélkül hagyni.
Huszár Péter uramnál különb portyázó nemigen született a végeken. Művésze volt őkegyelme eme tudománynak. Betéve tudta a dunántúli török erők nagyságát, mozgását és erről szorgalmasan tudósította is az udvart. Nem volt pedig ez veszélytelen mesterség, hiszen hírekhez csak úgy lehetett jutni, ha megszáguldották a török végvárakat. Ilyenkor persze a törökök kicsaptak a várból. A kijövő csapat létszámából pedig egy gyakorlott szem megállapíthatta a védők erejét. Eme híradások a bécsi hadilevéltárban pihennek „Zeitung vom Huszár Péter” cím alatt.
folyt.köv.
