A napóleoni háborúk idején a megváltozott haditechnika, a lovasság szerepének átértékelődése elavulttá tette a barokk lótípust és megjelent az angol telivér nemesítő időszaka, amely gyakorlatilag napjainkig is tart.
Ez a kor a magyar huszár utolsó fénykora ami a hadászatban betöltött szerepét illeti, de kezdete a huszártisztek által művelt, egyre inkább tudományos alapokra helyezett lovaglás művészetnek. A XX. sz. elejére kialakulnak az európai országok lovas akadémiái egyenlőre a hadseregek keretein belül. Az Osztrák-Magyar Monarchiáé Bécsújhelyen létesül, ennek igazgatói székébe is ül magyar huszártiszt (Josipovich Zsigmond). Ez az időszak olyan szintű lovas szakembereket hozott ahol több száz év lovas tapasztalata, művészete kristályosodott ki.
Hazslinszky-Krull Géza egy képeslapon - az eredeti kép a Nádasdy Ferenc Múzeumban
A jellegzetes könnyed, játékos a lovat társnak tekintő magyar iskola olyan egyértelműen érvényesül, hogy a budavári Spanyol Lovasiskola bemutatóját látva az olasz szaksajtó (ami akkoriban meglehetősen mérvadó volt) lelkendezve méltatja a bécsitől olyannyira eltérő stílust. A két háború között az Örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképző Intézet lovaglótanárai (huszár és tüzértisztek) olyan egyöntetű kiképzést kapnak lovaglótanáraiktól, hogy a háború után kikerülve a nagyvilágba megreformálták annak lovaglását. Az itthon maradottak pedig mellőzöttségük ellenére is örökérvényű útravalóval látták el tanítványaikat. Megtanulható volt tőlük a lovaglás technikai része, de emellett az ehhez fűződő kötelező értékrend, világnézet is.
Látható tehát ebből a rövid és korántsem teljes történeti áttekintésből miért is lovas nemzet a magyar. Kulturális oldalról megközelítve is oldalakat lehetne írni a lóval való rendkívül szoros kapcsolatról. Gondoljunk csak a népmesékre, népdalokra, költeményekre, zenére, néptáncra és még a gasztronómiára is. De ez legyen egy következő értekezés témája.
